Hazajöttünk magyarból. Kocsival mentünk, gyerekekkel, ami extra nehezítés (folyamatosan szórakoztatni kell őket, megy az ordibálás, türelmetlenek, bárhogy próbáljuk logisztikázni mindig meg kell állni valaki miatt stb).
Eleve az út két napos, visszafelé konkrétan lemértem: 2x12 óra volt a teljes utazással eltöltött idő. Reggel 9-kor elindultunk Bajáról, este 9-kor érkeztünk meg az első napi szálláshelyre valahol Németországban. Másnap ugyanez.
De most vége, hazaértünk több hét után, ide a svéd otthonunkba.
Igazából erről akartam írni. Nekem a svéd otthonunk már az otthonom egy ideje. Mindent itt csinálunk, itt élünk, ide jövünk vissza, a gyerekek ide születtek. Nekik ez a családi házuk, itt rúgják az aszfaltot nyáron, itt tanultak meg kerékpározni, itt járnak általános iskolába, itt lettek az első barátaik. Minden itt van.
A különbség nálam van: nekem Svédországhoz nincsen semmilyen személyes közöm. Egy szép napon, még azt is tudom, mikor, 2016. február 29-én hétfőn, teljesen egyedül, leszálltam egy repülőgépről Malmö Sturup reptéren és bebuszoztam a városba. Ott becsattogtam az irodába, amit már megismertem korábban egy interjúm alatt, majd elkezdtem dolgozni az egyik itteni startupnál, mint a cég első termék dizájnere. Azóta itt vagyok.
Az első két hétben még ismerősöknél húztam meg magam egy kanapén, aztán így lépegettünk tovább úgy emberileg, mint szakmailag.
Magyarországon is jártunk többször, mindenféle konfigurációban, nem első élményem visszamenni. Most mégis olyan fura volt több dolog. Laktunk Baján is, én ott jártam középiskolába.
Végigsétáltunk a városban (már amennyire a katlan meleg, és a gyerekek engedték), lementünk a Petőfi-szigetre, láttam a kollégiumot, ahol kamaszként trimmelt puncikról ábrándoztam, a Golfpálya nevű kocsmának a hűlt helyét (érdekes módon nincs már ott az épület), megszálltunk életemben először abban a hotelben, amit mindig csak kívülről láttam és mindig arra gondoltam, hogy milyen lehet egyszer igazi vendégként ott lenni.
De meglátogattam nagyszüleim falusi házát is, ahol rengeteg időt töltöttem el gyerekként. Ott álltunk az autóval a ház előtt, egyszerű Kádár-kocka, vártuk anyukámat, hogy jöjjön a kulccsal. Három gyerekem az autóban, szerencsére lokalizált hangulatban, feleségem szendergett hátul, én meg a házat néztem.
Olyan volt teljesen, mint akkor, amikor még éltek, és gyerekként átmentem egy darab kis biciklivel. Még mondtam is a gyerekeknek, hogy látjátok, olyan, mintha itt lennének a nagyszüleim, csak arra várnak, hogy menjünk be. Bemegyünk, nagyapám ott ül a tornácon, egy szál ujjatlan fehér pólóban, kezében légycsapó, mellette a hűséges fegyverhordozó kutyája, Bogár. Nagymamám éppen megy valahová a kertben, készíti a vacsorát, vagy valami ilyesmi.
Elképzeltem, hogy milyen lenne három gyerekemmel bemenni újra hozzájuk, sziasztok, megjöttem, ezek a gyerekeim. Ez a feleségem. Ez vagyok én.
És akkor nagyon megörülnének nekünk, és lenne egy családi vacsora, ahol én is ott vagyok, meg az én családom, és körbeülnénk az asztalt, meg ott lenne mindenki, mint régen, amikor még gyerek voltam. És megkérdeznék, hogy a gyerekek hogy vannak, a gyerekek meg ott bohóckodnának az asztal alatt és fegyelmezni kéne őket.
De nincs ilyen.
Csak egy régi, magára hagyott ház van, ahol mindent benőtt a gaz, a bejárat melletti növény az elmúlt évtizedekben már frankenstein szörny méretűre nőtt, és ha jól értem, akkor feltett célja, hogy bekebelezi az egészet.
Jártam itt többször is az elmúlt években, most mégis valahogy más volt. Volt egy nagyon adekvát másik univerzum élmény mögötte. Mintha ahogy volt annak idején lett volna az egyik univerzum, most meg kinyitottunk egy ajtót, és beléptünk egy teljesen másikba, ahol nincsenek ott a nagyszüleim és a házuk teljesen más képet mutat.
Szerettem volna csak visszamenni a kockába, ami megnyitja a párhuzamos világokat, becsukni ezt az ajtót, és megtalálni azt, amelyik régen az enyém volt.
Bolond gyermek. Nincs több dimenzió, ez pontosan ugyanaz, mint amelyik mindig is volt, és lám, így változik a világ, ahogy a telnek az évek, és te ott élsz külföldön a saját házadban, a saját dolgaiddal, a kis bevándorló életeddel, ahol nincsenek Kádár-kockák, nincsenek patinás hotelek, ahol a Pacsirtát forgatták, meg nincs ott az az egy darab bicikli, amivel el tudsz kerékpározni a nagyszüleidhez.
Az idő változik, a dolgok körülöttünk változnak, emberek jönnek, emberek mennek, és az ahogy volt, már csak emlék marad. Családi dinamikák változnak, régi, meghatározó szereplők tűnnek el, új meghatározó szereplők tűnnek fel, és folyamatosan gomolyog előrefelé az egész.
Régen se volt ez másképp, mindenkinek van egy szelencés doboza, ahova bezárja a saját dolgait, amit újra elő és elő tud venni. Az én gyerekeimnek én vagyok az apjuk, aki elvitte most őket valami kis magyar faluba, ahol nagyon meleg van még este is, aztán megálltak egy ház előtt és akkor ott beszélt nekik egy olyan korról, amihez nekik már semmi közük nincs.
Mint ahogy apám nekem is beszélt olyan dolgokról és személyekről, amikhez nekem nem volt már semmi közöm. És mindig próbáltam elképzelni, milyen lehetett az, amiről nekem beszélt gyerekkoromban, de nem jelent meg nagyon semmi.
Aztán, miután meghallgattam apám történetét, felpattantam az egy darab kis biciklimre és eltekertem valamerre a faluban. A Commodore 64 járt a fejemben, meg az új videójátékok, amiket lehet rajta játszani. Betértem a nagyszüleimhez és megvacsoráztam náluk és továbbmentem.
A Commodore 64 volt a legfontosabb dolog.
Más nem számított.
Nagyon őszinte, erős tartalom! Most már határozottan kijelenthető, a blog is 1000%-ban visszatért!
Köszi.
Érdekes megfigyelni: ez egy jó stílusú, egységes blogposzt - az utolsó 2 mondat miatt azonban valahogy hirtelen novellává lép fel a végére.