Vasárnap

Lassú nap volt.

Semmi különösebbet nem kellett csinálnunk, Lindáék máshol, a két fiúval (8 és 4 évesek) mi otthon. Kimentünk focizni az iskolai pályára a hidegben.

Vasárnap lévén miénk volt a pálya, egy lélek sem, úgy rúgtuk a labdát. Én egyedül, ők ketten. A kicsit helyzetbe kellett hozni, egyedül még nem olyan jó, de amúgy jól elszórakoztunk. Most már tud annyira szaladgálni meg rúgni a labdát, hogy kis segítséggel egész jó játékmenetek tudnak kialakulni. A nagyobbik izomból rúgja a labdát, csak a tökömet ne lője ki.

Hagytam őket elmenni a gólokkal, hadd örüljenek. A kicsi szerencsére kapott gólpasszokat is, volt Messi-stílusban megünnepelt gólöröm, a nagy testvértől minden hülyeséget megtanult már. Imádnak szaladgálni, 20 perc után már nem is éreztük a hideget.

Amikor kiment a labda a pályáról és mentem érte, akkor vettem hirtelen észre: a két fiam ott várják a pályán, kipirult arccal, hogy apukájuk visszarúgja a labdát és menjen tovább a meccs.

Azaz engem.

Minden gyarlóságom ellenére én vagyok nekik az a személy, aki levitte őket focizni. Ők talán semmit nem látnak ebből az egészből még most, inkább csak szeretnek szaladgálni.

És ez az egész nem volt több ennél. Egy teljesen lapos és unalmas vasárnap, amikor lementem focizni a két gyerekkel. Mondhatom így is. És mondhatom úgy is: a fiaimmal.

Akik őszintén örültek annak, hogy az apjukkal játszhatnak. Én pedig őszintén örültem neki, hogy a két fiammal játszhatok. És akkor, abban a pillanatban nem volt háború, éhezés, halál, betegség, munka, kollégák, lakástörlesztő részletek, nem volt semmilyen háttérben levő aggodalom.

Csak a foci azzal a vacak labdával. Két kipirult arcú kicsi gyerek, akiknek az az egy óra ott és akkor a minden.

És, ha szabad ezt mondanom, nekem is.

Ha majd számot kell vetnem arról, mit értem el az életben, meg mit nem, akkor pontosan erre az egyszerű, unalmas, teljesen hétköznapi vasárnapra fogok emlékezni, ami senkinek nem jelent semmit az ég egy adta világon.